Boldogok az irgalmasok

Boldogok az irgalmasok…

Az első és életünk talán legbiztonságosabb helye az anyaméh. Tökéletes védettséget, abszolút biztonságot nyújt minden magzat számára ez a rendkívül erős izomzatból felépülő anyai szerv, ahol a fejlődő élet mindent maradéktalanul megkap, amire csak szüksége van. De nem csupán táplálékról, vitaminokról vagy oxigéndús véráramról van itt szó, hanem a legfontosabbról: az édesanya szeretetéről. Mert nem csak az izom hordozza az egyre növekvő magzatot, ugyanis a méh izomzatánál már csak egy erősebb izomszövet létezik: a szív „izomzata”. Az anyai szív a legerősebb és legbiztosabb erő ezen a világon. Ez az, ami tartja a fejlődő, alakuló, formálódó emberi életeket, és ez az, ami leginkább meghatározza majd születés utáni sorsukat is.

Az anyaméh megihlette a héber nyelvet is. Tudvalévő, hogy a héber rendkívül metaforikus nyelv, azaz a szavak legtöbbjének létező képi háttere konkrétan ismert. Amikor a héber nyelv Isten irgalmasságát kívánta kifejezni, akkor az anyaméh metaforáját hívta segítségül. Azaz az anyaméh és az irgalom szava ugyanarra a gyökre vezethető vissza, s nem nehéz kitalálni, miért: a jelentések állnak metaforikus kapcsolatban egymással.

Gyülekezetünk egyik fala csaknem fél évszázada üzenet az érdligetiek számára. Egy vonalrajz látható rajta. Uray Géza, biatorbágyi képzőművész lelkipásztor rendkívül kifejező és szimbolikus alkotása, amely túlmutat önmagán, amelyen keresztül az Isten mélységeibe és olykor-olykor az ember mélységeibe tekinthetünk bele.

Egy alak lehajol a másikért, aki térdre esve, fejét kezébe temetve mélyen van. Horizontálisan egy út, vertikálisan egy fénysugár gazdagítja a képi tartalmat.

De ki is ez a lehajló alak? És ki van ott mélyen?

Minden kommunikációs rendszer idővel kialakítja a saját nyelvezetén belül azokat az általános kifejezéseket, amelyeket már nem kell körbeírni, nem kell megmagyarázni. A református igehirdetői és teológiai nyelvezetben ilyen terminus technicus „Isten lehajló/aláhajló szeretete.”

A kép első értelmezési lehetősége tehát adott. Ahogy a 397. dicséretünk 3. versszakában énekeljük is sokszor: „Földig hajolt a kárhozott világért…” Isten onnan „fentről” lehajol a mélységekben lévő, mélységeket megélő emberért.

Isten irgalmas. Irgalma pedig abban nyilvánul meg, hogy vállalja az ember mélységeit. Azonosul a mélységben lévő ember életével, felvállalja azt azzal, hogy lehajol hozzá. Isten irgalmas. Jézus azt mondja, Isten olyan irgalmas, mint apa a fiaihoz, sőt még annál is inkább. Ha egy gyermek elesik, ha egy gyermek bajban van, az apa lehajol hozzá. Nem a magasból, elérhetetlen messzeségből, megközelíthetetlen fölényéből oktatja ki gyermekét, hanem felemeli, magához emeli őt, úgy vigasztalja, úgy enyhíti fájdalmát. A lehajló alak tehát Isten.

És ki az, aki irgalomra szorul?
Az én vagyok, aki rátekintek a képre. Aki felismerem a testtartásban, hogy az erőtlenség az enyém, a kilátástalanság az enyém, a tehetetlenség az enyém és minden bánat, ami töredékes, hiányos, Isten nélküli élethelyzetemből adódik, az is mind-mind az enyém. Szükségem van valakire, aki lehajol hozzám és megérti, átérzi mindazt, amiben vagyok. Isten szíve átérzi, megérti mindazt, amit érzek. Isten irgalmas. Isten irgalmaz.

Mint az anyaméh. Biztonságot nyújt… Megtart … Gondoskodik … Betölti minden testi-lelki szükségem … Formálja életemet … Kialakítja személyiségemet… Mint az anyaméh.

Isten hozzám való irgalma, ez az élet legnagyobb értéke.

De van ennek a képnek egy kényszerítő értelmezése is. Aki ránéz, azonnal érzi, hogy ez az irgalom nem csupán Isten ember között létrejövő lehajló szeretet, hanem ember-ember között is kötelező belső kényszer. Jézus mondja: „Irgalmasságot akarok…” (Mt 9,13) Az emberi kapcsolat alapja az irgalmas közelítés. Nem ítélkezésre van szükségem, hanem irgalmas lehajlásra. És ugyanígy érez a környezetünkben mindenki más is. Nincs szüksége senkinek vallásos gőgre, kioktató magatartásra, ítélkező keménységre, felsőbbrendű vastagnyakúságra, ellenben megértő, elfogadó, elhordozó, megbocsátó, irgalmas szeretetre annál inkább.

Ez a kép kényszerít, elsősorban minket, érdligeti reformátusokat. Mégpedig arra kényszerít, hogy, hogy ne csak a gyülekezetünk fala beszéljen arról, hogy Isten irgalmas és Isten irgalmaz, hanem a mi közösségünk kapcsolatai mutassák meg elsősorban azt, hogy Isten irgalmas. Hozzánk. Isten irgalmaz. Nekünk.

Hogyan mutassuk ezt meg? Úgy, hogy irgalmasok vagyunk egymáshoz. Mert boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek. (Mt 5,7)